A Felsőbb Lények teremtették ezt a világot. Pontosabban nem is a világot magát, csak azt a formáját, ahogy ma ismerjük. És benne az embereket, két angyal leszármazottjait.
Az idők kezdetén születtek az angyalok, és hamar két részre váltak, a Fényesekre és a Bakacsinokra. Persze nem ment könnyen a különválás, a háborús időszak alatt teremtődött meg az Alvilág és a Felvilág és a Köztes, a két birodalom között. A háború nagyobb része ott zajlott, ezért a Köztes sivár és kietlen hely volt. Az angyalok sokáig azt hitték, hogy a föld ott teljesen terméketlen, halott. Az éghajlat is hideg volt, alig sütött a nap a kopár földekre, állandó szürke ködfátyol takarta a száraz mezőket és rögös hegyeket. Egyik nép se szívesen tartózkodott ott a békés időszakokban sem, bár páran mindig elvetődtek arra kíváncsiságból. Ilyen volt Azaris is.
Az ifjú Fényes angyalt mindenki végtelenül kedvesnek ismerte, rendkívül érzékeny volt a világ dolgaira. A természet is szerette őt, olyan szép virágok nőttek a legreménytelenebb kis kórókból is a keze nyomán, mint senki másnak.
Még egészen kisfiú volt, amikor talált egy törött szárnyú varjút. Megesett rajta a szíve és hazavitte, sínbe tette a madár szárnyát, közben nyugtatólag mormogott neki és az erejével egyszer csak meggyógyította a törött csontocskákat. Akkor használta először a varázsképességét, ami minden angyal sajátja. A madár megmozgatta a szárnyát, és mikor érezte, hogy ép, elszállt. Azaris elszomorodott, de beletörődött, hiszen a madárnak a saját életét kell élnie. Amikor mesélt a kalandjáról többen is meglepetten hallgatták, de nem nagy örömmel, mert nagyon ritkán fordult elő a Felvilágban varjú, és általában nem sok jót jelentett. Ezek a madarak jobb szerettek az Alsó Világban élni, vagy a Köztesben repkedtek vérfagyasztó károgások közepette. A Fényesek nem szerették őket, mert baljóslatú és rosszindulatú állatoknak tartották.
Pár nappal később Azaris reggel arra ébredt, hogy élesen kopog valami a szobája ablakánál. A múltkori varjú ült a párkányon és egy diót próbált feltörni, lábai közé fogva a termést nagyokat vágott rá a csőrével. A fiú óvatosan felült nehogy megzavarja őt és csak figyelte. Egy különösen erős koppantás után a dió eltört és a fele berepült a szobába, a bél egy része is. A varjú némi gondolkodás után bemerészkedett és lakmározni kezdett a padlón. Azaris beszélt hozzá és lassan leült elé a földre. A madár felemelte a fejét és ránézett, fekete szembogarát vékony mélybarna pántlika fogta körül. Oldalt billentette a fejét úgy nézte a fiút egy darabig, aztán megette a dió végét és elrepült.
Másnap reggel újra megjelent, ugyanúgy egy dióval, megtörte és egy részét a fiú elé rakta, aki nagyon meglepődött. Ez így ment még néhány napig, madár és angyal szépen összebarátkoztak. Azaris elnevezte a varjút Zsábornak, ami az antik nyelven annyit tesz, dió. Ezek után elválaszthatatlanok voltak, a madár mindenhová elkísérte a fiút, a szobájában aludt.
Így teltek az évek, hamarosan mindenki megszokta, hogy Azarist mindenhol az elmaradhatatlan varjúval lássák. De a varjak az angyalokkal ellentétben nem voltak örök életűek, és Zsábor öregedni kezdett, mégsem halt meg nagyon hosszú ideig. A monda úgy tarja, hogy amikor Zsábor már haldoklott, Azaris örök életet adott neki az erejével, annyira szerette a madarat.
Hosszú évek múltak el, bebarangolták a Felső Világ vadregényes tájait, sokszor együtt repültek a végtelen égen a napig és vissza. Egy idő után Zsábor elkezdett elcsatangolni, Azaris nem tudta hol járhat, amikor nincs vele. Kíváncsi volt rá, így megkérte a madarat, hogy hadd menjen vele és legközelebb el is kísérte őt az útjára. Amikor elrepültek a birodalom szélére és Zsábor tovább szállt, Azaris megállt, nem akart tovább menni. A varjú körberepülte és biztatta, hogy jöjjön vele, nem kell félnie és végül a fiú engedett.
Sosem járt még a Köztesen de titkon kíváncsi volt rá. Sok mesét hallott róla, hogy a Bakacsinok meghódították azt a földet és ezért nem biztonságos arrafelé szállni, különben sem lehet értelmes oka egy angyalnak, hogy arrafelé kószáljon. Azaris még egy Bakacsin angyallal sem találkozott, bár szeretett volna. Hamar megtanulta, hogy az ilyen vágyait csak Zsáborral ossza meg, az idősebbek és tapasztaltabbak, akik már akkor is éltek, amikor a nagy háborúk dúltak mindig megbotránkoztak az ilyen gondolatain és rendszerint belefogtak annak ecsetelésébe, hogy a Bakacsinoknak csak a rosszat köszönhetik, hogy az ő bűnük volt az egész háború. Azaris úgy gondolta, hogy a feketék nem lehetnek annyira rosszak, végül is, amennyire tudta, semmi másban nem különböznek tőlük, csak abban, hogy velük ellentétben nem hófehér, hanem koromfekete a szárnyuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése