A Halál naplója

  Mit írjak, mit, mit, mit? Jó a kérdés. Valami felvidítót kéne, valami szabadot, valami fékezhetetlent, mint az ár, ami a hegyekből zúdul le. Áradjon, folyjon, mint az asszociációk, a reflexiók. Valakinek a megőrülését kéne leírni. A megtörését, a kettérepedését, amikor az elméje millió pici darabra hullik a lelkével és mindenével együtt, ami megfoghatatlan, és csak a látható részei maradnak egyben. Ezért aztán mindenki azt hiszi, hogy semmi se történt. És nem tud megszabadulni a szilánkoktól, bent maradnak, és örvénylenek a bensőjében, folyton-folyvást szurkálva és hasogatva, mégsem hal bele. Mert a láthatatlan-foghatatlan nem tud megölni. Csak megkínozni. De azt nagyon profin.

Amikor már kívülről is sebzed magad, hátha enyhül a belső fájdalom. Amikor nem tudsz a tükörbe nézni, mert félsz, hogy nem ismersz már régi önmagadra. Amikor szorítanod kell a mellkasod, mert félsz, hogy különben széthullasz. Mert igen, a létfenntartó ösztön még akkor is megvan, akkor is élni akarsz, akármilyen hitvány is az az élet.

Semmi és senki se szent már, nincs jó se rossz, csak az ébrenlét és a lidérces kábulat, amibe menekülsz minden eszközzel, amit csak elérsz. Amikor állat leszel, saját farkasod, magadat pusztítod észrevétlenül, szép lassan, és akkor döglesz meg, mikor épp leszoknál teljesen az evésről. Vagy még akkor se. Mert a szeretet nincs benne a létszükségletekben. Szimplán nem érdemes nélküle élni, de attól még lehet. Értelem nélkül is, úgy aztán pláne.

Kikötözött lábbal futni. Összebilincselt kézzel ásni. Tiszta tudattal nem hallani. Kitört lélekkel nem érezni. A lehetetlen.

„S ha agyamat zúzod te széjjel, véremre veszlek új erővel”

Zuhanás felfelé a felhők közé, a fojtogató semmibe. Felemelkedés a föld alá. Ki mondta, hogy paradox? Őrülten semmi sem az. A vérnek kint van a helye, oda való, azért siet annyira, mert ott érzi jól magát, otthonába vágyik, a porba. Lehetetlent próbálunk véghezvinni, ezért sem megy, csak ezt nem látjuk be. Mert a legfőbb oldalt eltitkolták előlünk, amitől az egész értelmet nyerne, amitől lehullna a lepel, megfordulna a kép, és meglátnánk az igazi értelmet.

Nem, ez nem a halál naplója, ez az Életé.