Enochteronomium

  Pihepuha széles ágyában ébredt, az arcát csiklandozó napfényre. Egy darabig még feküdt, majd lerúgta magáról a takarót, és álmosan nyújtózkodva kikelt az ágyból. Magára vette a széken heverő alsónadrágot és kiállt az erkélyre. Korán kelő volt, hogy minél alaposabb munkát végezhessen nap, mint nap. Természetesen a nőkön. Egy darabig csak állt a korlátra támaszkodva, az alant elterülő labirintust fürkészte, melyet apja parancsára növesztettek, majd halála után a végében levő mauzóleumba temettette magát. Enoch1 szerette ezt a sövényútvesztőt, minden négyzetcentiméterét ismerte, csukott szemmel is végigment már rajta, hogy aztán apja sírja mellé vizeljen. Szerette, ahogy a labirintusban futkosva a lányok sikongattak miközben menekültek előle, közben egyre várva, hogy mikor kapja már el őket.

- Hé, Angelica! - kiáltott le mézesmázosan, amikor meglátta, akit keresett. A szalmakalap hátrabillent és ravaszul mosolyogva felnézett rá a lány.

- Jó reggelt felség - köszönt incselkedve - ahogy láthatja nem érek rá, a tegnapi hancúrozása nyomait próbálom helyrehozni a bokrokon.

Enoch nevetett és megnyalta a szája szélét a kellemes emlék hatására.

- Látnád csak a szobámat - nevetett - ott aztán van mit helyrehozni.

Mindketten tudták, hogy lány még soha nem volt Enoch igazi szobájában. Még Angelica se, pedig az évek során igen bizalmas viszony alakult ki köztük. Volt egy külön lakosztály, ahova a lányokat vitte, hacsak nem a labirintusban kapta el, vagy eleve nem a palotában cserkészte be őket.

- Meglátogatsz este cicám? - kérdezte a korlátra könyökölve, fejét a tenyerébe támasztva.

Nem zavartatták magukat a többi kertész jelenlétében sem, nyílt titok volt a herceg és Angelica viszonya. Legalábbis a palotában. A városlakók nem igazán tudtak Enoch forró éjszakáiról, és amit mégis meghallottak a szolgáktól, azt nem hitték el, mert a herceg nyilvánosan olyan tisztelettudóan és szemérmesen viselkedett, hogy még csak meg sem fordult a jóemberek fejében, hogy a pletykák igazak.

  Enochnak nagyon kényelmes volt ez az élet. Az apja halála óta a bátyja, Edrah uralkodott, akinek nagyobb gondja is volt, minthogy az öccse ártatlan szexmániájával foglalkozzon. Reménykedett benne, hogy egyszer megkomolyodik és utána közösen irányíthatják az országot, de ezt persze sose vallotta be Enochnak. Mielőtt király lett, néha napján ő is űzött hasonló játékokat, de öccse élete nagyjából ebből állt. Az apjukat is ezzel bosszantotta folyton. Edrah sajnálta Enochot, mert az apjuk nem igazán törődött vele, csak Edrahhal, mint trónörökössel, pedig a herceg nagyon felnézett rá. Eleinte. Aztán amikor tizenhét esztendős lett, a nőknél kezdte keresni az örömöt, és egyre inkább beleszokott ebbe, mert a gyönyör mindig kölcsönös volt. Apjuk a haját tépte minden alkalommal, amikor rajtakapta a fiát a szobalányokkal, cselédekkel, kertészekkel hemperegni, főleg, ha épp a saját lakosztályában talált rájuk. Aztán kezdtek szállingózni a pletykák, hogy a hercegúrfi a palotán kívül is tiszteletét teszi a gyengébbik nemnél. Ennek aztán hamar vége szakadt egy zárt ajtós, hangosra sikerült apa-fia beszélgetés után. Enochnak nagyon fontos a látszat, így ugyan ezek után is kijárkált, de álruhában, és a lányok sose tudták meg, hogy a herceget volt szerencséjük magukba fogadni.

  Enoch visszament a szobájába, felöltözött, majd a túldíszített folyosókon elindult lefelé a konyhába. Sosem evett a többiekkel az ebédlőben, és ezt elnézték neki.

- Szervusz Azarona - súgta édesen az egyik cseléd fülébe, miközben végigsimított a hátán. Mire a lány újra levegőhöz jutott, ő már továbbment és vissza se fordulva intett neki.

  A konyhában várták, az öreg szakácsné, Marania, aki gyerekkorában a dajkája is volt rosszallóan csóválta a fejét - nyilván ő is hallott a tegnap éjszakáról -, és lerakta elé a reggelijét, egy tál gombás-húsos rántottát. Enoch szerette az egyszerűséget, ugyan kifelé mindig fényűző és teátrális volt, de belül minden pompa nélkül élt. A palotában is igazán a szolgáló nép között érezte jól magát, ugyan élete során sosem dolgozott, mégis ők voltak a barátai. És ők, teljes tudatában, hogy a herceggel van dolguk, mégis közülük valóként bántak vele. Enoch ezzel néha vissza is élt, amikor megdühödve a hatalmával kezdett fenyegetőzni, és olyankor a szolgák pár napig egész megszeppenve jártak körülötte.

- Meddig csinálod még ezt fiam? - kérdezte sóhajtva a szakácsné. Enoch két tenyerébe fogta az asszony munkától öreg kezét és megcsókolta.

- Túl jó vagy hozzám Marania - nézett fel az asszonyra. - De ne aggódj miattam, nem csinálok butaságot.

Marania elhúzta a kezét, de láthatóan megenyhült.

- Ej, ej - motyogta maga elé, majd ment a dolgára. A herceg jóízűen nekilátott a reggelijének, és szinte rögtön mellévágódott egy fiú, leült a szemközti székre és már hadarta is.

- Óriási hírem van, sosem találnád ki! Na jó, elmondom, szóval…

- Wyn - szólt közbe Enoch, amikor lenyelte a falatot - azért találgathatok?

- Na jól van - válaszolta rövid gondolkodás után a fiú. Wyn nem az eszéről volt híres, de szorgos és jólelkű kölyök volt. Enoch evett még egy falatot.

- Új cseléd a láthatáron? - Inkább kijelentésnek hangzott a találgatása.

- Nézdmár, megint kitalálta, állati! - nevetett Wyndor.

- Mit tudsz róla? - kérdezte a herceg, majd újabb falat rántottát tömött a szájába.

- Csak távolró’ láttam, de igazán csinos kis teremtésnek látszik. Takarító lesz a palotának abban a feliben, ahol te is vagy, uram - közelebb hajolt és lehalkította a hangját -, de a vén Marania már szemet vetett rá, mert úgy hírlik ért a gyógynövényekhez.

  Miután befejezte a reggelijét Enoch elindult vissza a szobája felé, és közben figyelt, hogy meglátja-e az új lányt. Nem kezdheti el keresni, mert az feltűnő lenne, és a látszat mindennél fontosabb, különösen az első napokban. Enoch imádott játszani, egész élete ez a nagy játék volt. Ugyanakkor elvei is voltak. Minden napra kell egy lány, de minden napra csak egy, bár azzal az eggyel akár többször is örömet szerezhetnek egymásnak. Ha megvolt az aznapi egy, megláthatott utána akármilyen kívánatos kis teremtést, másnapra hagyta. És ha épp nem jutott senki, vagy csak nem volt kedve a játékhoz, akkor Angelica szívesen a rendelkezésére állt.

  Nem látta a lányt, de a létezéséről is megfeledkezett, mert a szobájában ott állt az ablak előtt a bátyja, Edrah.

- Nahát, felség - köszönt rá leheletnyi gúnnyal, ámulva - minek köszönhetem a látogatását?

- Nagyon jól tudod Enochteronomium - Edrahnak megvolt ez a jellegtelen szokása, hogy ha mérges volt valakire, a teljes nevén szólította. Enoch elhúzta a száját.

- Angie gondolom már helyrepofozta a bokrot - mondta nyugodtan és végigdőlt az ágyán.

- Igen, valóban - felelt elgondolkodva a király. - És szerinted apánk sírját is ki tudja javítani? - a végére már szinte ordított, két lépéssel az ágynál termett és talpra rántotta Enochot. - Eddig tűrtem amit csinálsz, mert nem ártottál vele különösebben senkinek, és megvallom néha még szórakoztató is volt. De most már elég! Fogd vissza magad! - megrázta öccsét a nyakánál fogva, majd elengedte és a homlokát dörzsölgetve leült az asztalhoz. Enoch rezzenéstelen arccal nézte.

- Te fogod felügyelni a helyreállítást - Edrah hangja egész halk volt - minden mozzanatot, és rendesen fogod csinálni.

- Semmi közöm ahhoz az oszladó testhez, és…

- Ez nem kérés volt, hanem parancs! - mennydörögte Edrah. Felállt, az ajtóhoz ment, de még visszafordult. - Egy óra múlva legyél a sírnál - majd kiment.

  Enoch leült a földre, hátát az ágy szélének vetette és két keze között ingatta a fejét.

Mit is csináltam az éjszaka? - gondolta magában. Nem igazán tudta. Emlékezett a kergetőzésre a labirintusban, hogy megtépkedték a bokrokat… és sokat ittak, igen. Próbált visszaemlékezni. A keze Ferna ruhája alatt. Belecsókolt a nyakába. Ferna a hátán markolta az inget és lehúzta róla. Ekkor már a kriptánál voltak és bementek. Emlékszik, hogy felültette a lányt a márvány zárókőre, és a háta mögött az ujjai ráfonódtak a botra, melyet dombormű-apja tartott a kezében. Arra is emlékezett, hogy a nyögéseik szétfutottak a falakon, és torz visszhangként tértek vissza hozzájuk, és hogy a lány nem volt szűz bármennyire bizonygatta, ugyan ő ezt egy percig sem hitte. Mi olyat tettek ez után, ami „helyreállítást” igényel?

  Rögtön megtudta, amint belépett a kriptába. Az öntöttvas csillár, ami eddig a mennyezeten lógott most a síron volt, ami a súlya alatt hosszában végigrepedt és félig beomlott a sírba. Felrémlett előtte, ahogy a csillár tartócsavarjaival babrált, de hogy hogy sikerült leszakítania, arról fogalma sem volt. Csupa por és márványdarabka volt minden, a lába előtt egy összetört borospalack és két pohár szilánkjai. Egy darabig csak állt, nézte a pusztítást, amit véghezvitt, majd lépteket hallott a háta mögül és megfordult. Az udvari szobrász és segédei jöttek.

  Hamar kiderült, hogy Edrah nem avatta be őket a részletekbe, hogy mégis hogy történt az eset.

- Ez egyszerűen borzasztó - sopánkodott a kezét tördelve a mester - ne aggódjon felség, szépen rendbe hozom.

Szemügyre vette a kárt, majd megállapította, hogy az egész fedőlapot újra el kell készíteni. Az eredetit is ő faragta, ez sem lesz bonyolultabb, mondta.

  Végül Enochnak nem volt sok dolga, felügyelnie kellett, amikor az új márványtömböt a műhelybe szállították, és Edrah megparancsolta neki, hogy minden nap legalább két órát töltsön el a szobrászokat figyelve. Majd mikor kész lettek - addigra az új csillár is a helyére került - ő kísérte a munkásokat, akik újra lezárták a sírt.

  Eleinte teljes közönnyel szemlélte a szobrászok munkáját, aztán érdeklődni kezdett, kérdezgetett, figyelmesen hallgatta a magyarázatokat, végül már nem csak a kötelező két óráját töltötte a műhelyben. A művészeket figyelve új kedvtelésnek kezdett hódolni, a rajzolásnak. A mester szívesen tanította, mert tehetségesnek bizonyult, bár nem túl szorgalmasnak, de női modellekkel mindig munkára lehetett bírni.

1 - Enoch nevét - mint egy évvel a kitalálása után megtudtam - 'Inok'-nak kéne ejteni, DE nem nálam! Az én Enochom ugyanis 'Enoh'. Köszönöm.