Annyira kurvára jó lenne, ha nem éreznék semmit. De hát ezt akartam, nem? Azon szenvedtem majdnem hat évig, hogy nem tudok szerelmes lenni, hogy nem tudok érezni. Tavaly jött Varjúcska, és akkor milyen boldogan fájtam. Mert végre éreztem, mert szerelmes voltam. Mert csak kicsit fájt, inkább jó volt. Most meg itt van ez az édes mosolyú Little John és nem tudom mi ez, de rossz nagyon. Kivéve, amikor jó. De egyelőre főleg teljes bizonytalanság van, vagyis nem jó. De amikor meg ír egy olyat, akkor meg olyan boldog vagyok, mint Varjúcskával talán sose. Vagy csak túl régen volt a tavaly ilyenkor és nem emlékszem rá.
Reméltem, hogy ma ír, mert elvileg ma nyugija van. Hát nem. Igazából túldramatizálás a cím, mert nem 24 órát vett el a napomból, hogy azt vártam, hogy ír, mert eléggé lefoglaltam magam, de így is messze túl sokszor jutott az eszembe, néztem rá a telefonomra, és mindig bennem volt, hogy talán ő, amikor pittyent a messenger.
Nem tudok nem rá gondolni. Nekem nem megy hosszú távon az, hogy lefoglalom magam, és akkor nem jut az eszembe. Mert nem akarok nem gondolni rá. Igen, ez az igazság. Mert jó legalább gondolatban vele lenni, felidézni milyen volt együtt. Csak ez a bizonytalanság készít ki. Mert még bármi lehet, de talán ezt is csak én hiszem, én nem veszem észre, hogy ez ennyi volt. De ez meg nem cseng össze azzal, amiket írt. Ajj, nem tudom. De utálom ezt a nekem kéne rájönnöm, hogy kopjak le helyzetet is. Akkor ezt miért nem lehet megmondani?
Naponta bejárom a teljes skálát. Onnan, hogy jaj de jó és hát az még milyen jó lesz, ha találkozunk az őszi szünetben, azon át, hogy ő is csak musza és nem mer kommunikálni, odáig, hogy szánalmas vagyok, hogy ennyire nagy hatással volt rám, és ez is csak azért van, mert a kutya felém se szagolt mióta… szóval majdnem soha. És hogy hagyjam az egészet a fenébe, felejtsem el, töröljem le, töröljek ki mindent, ez úgyis esélytelen, mégis mit képzelek? 1500 km. Ezerötszáz. De már csak két évig kéne, annyi se egészen. Meg… ide is lehetne jönni. De á, minek akarna egy ilyen problémás csajt? Neki is vannak gondjai, parái, mindenkinek vannak, miért lennél te annyira problémás hozzá képest? Tudom, hogy szereted ezt hinni magadról valamiért, hogy te mennyire különlegesen elcseszett vagy, bár ez nem tudom miért jó neked, meg nincs is így. Te voltál a legjobb dolog a nyárban. És a te kezedben megnyugodott. Tán ez jelent valamit, nem? Tán ő is azért ír ilyeneket, mert ennél sokkal ilyenebbeket gondol, csak azt nem meri? Te még ennyiket se mertél mondani neki, és akkor még ő a musza? De akkor miért nem kommunikál? Te sem kommunikálsz vele. Most megint ráírtam, de persze nem fogja megnézni. Így nehéz vele bármit is megbeszélni, mert nem ajtóstul rontanék a házba, de ha meg szinte semmit se beszélünk… Itt jön be az, hogy ha nem válaszol, az is válasz. Az lesz a vége, hogy fel fogom hívni, hogy én ezt nem bírom, beszéljük már meg, hogy most mi a fene van. Szép lesz, nagyon szép…
Annyira magam alatt vagyok. Még jó, hogy lassan épülni fog az ösztrogén szintem, mert ez siralmas. Jelenleg annyira magam alatt vagyok, mint két hete, amikor visszajöttem és két napig vártam, hogy most ez egy elbocsátó szép üzenet volt, vagy fogunk bármit beszélgetni még? Csak éppen most szerda este óta várok, ami már dupla annyi idő.
És akkor rám ír Varjúcska. Ha nem lenne elég bajom, most még miatta is bűntudatom lehet, hogy kábé nem érdekel. Jó ez így nem igaz, mert érdekel, de pfff… Annyira messze van, még ha a második helyen is, de az elsőtől az annyira távol van most.
Szánalmas az egész. Nagyon el kéne terelni a figyelmem, de egyszerűen nem megy. Még játékkal se, ötlet szintjén elveti az agyam, hogy inkább Enoch, Neren, Axelék, vagy bárki. Pedig már arra is rájöttem, hogy Sqai és Airan történetébe kiélhetném ezt az érzést, mert Sqainak lesz hasonló drámája magában, és akkor az nem én vagyok, de mégis kiadom magamból. De nem. Little Johnra akarok gondolni, és akarom, hogy fájjon. Biztos akarom, mert különben miért csinálom? Ugyanezt csináltam Gale-nél. Gratulálok, megkreáltad magadnak ugyanazt a posványt újra. Sírok, mostmár tényleg. Hát tényleg ugyanott vagyok, mint kereken 10 éve? Még szinte napra pontosan is, hiszen az június 23 volt. 10 év, baszki, 10 kurva év. 17 voltam, most 27 vagyok. Elment 10 év az életemből úgy, hogy alig történt valami előremutató. Elegem van magamból.
Nem, nem lesz ebből ugyanaz a posvány. Nem lehet, nem hagyhatom. Vagy kilépek belőle és elmegyek a fenébe. Vagy a posványt változtatom át. De ahhoz beszélni kell vele. Muszáj. Valahogy muszáj lesz. Mert én ezt így nem bírom.
Nem tudom mi ez, de rossz nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése