Képről írós játék

Ez az írás egy játék keretében született, ahol random képekről írjuk le a saját asszociációinkat, történeteket, amik eszünkbe jutnak. Az eredeti oldalhoz link itt

  A rendrakás mindig jó. Csak hozzáfogni nehéz. De ha már elkezdted, rájössz, hogy van értelme, csak félő, hogy túl sok idő elmegy azzal, hogy megállsz az ezer éve keresett tárgyak megtalálásakor egy kis nosztalgiázásra. Én is így jártam. Amikor Anyu feljött megnézni mit csinálok, mert túl nagy volt a csend, a szobám padlóján talált a millió régi fényképalbum között. Jó, annyira nem régiek, 15-25 évesek, de az én nem egész 20 évemmel, az már régi.

- Jézusom, mi ez a kupleráj?! - szörnyülködött, ahogy körbenézett a káoszon, ami egyelőre csak nagyobb lett, mióta elkezdtem pakolni. Felnéztem rá úgy nagyjából a negyedik kis albumból. - Ezeket minek szedted le? Jó helyen voltak ott, ahol voltak.

- Gondoltam megnézem őket - vontam vállat. - Rég láttam magam kicsiben.

   Anyu mint egyetlen gyerekét, az egész gyerekkorom végigfotózta, saját bevallása szerint az első időkben vissza kellett szorítania magát, hogy naponta csak egy-kettő képet készítsen rólam.

Odahúzta mellém a méregzöld puffot és velem együtt nézegette a képeket. Lapoztam.

- Úristen! - nevettem fel. - Ez a Rozinál van, ugye? - kérdeztem Anyutól, aki szintén nevetett, ahogy meglátta pityergő ábrázatom a fotón.

  Rozi Anyu fodrásza volt már évtizedek óta, és értelem szerűen engem is hozzá vitt, amikor úgy gondolta, hogy le kéne már vágni a hajam. A szééép, csigás arany kis fürtjeimet! Amikre nem is emlékszem, de tudom, hogy amikor először tudomást szereztem a néhai létezésükről, kivágtam a hisztit, hogy miért kellett azt levágni, amikor olyan szép volt, így meg maradt egy egyenes barna izé a fejemen.

  Nem tudom mennyire jellemző ez a gyerekekre, de én képes voltam a világon mindent a személyem elleni atrocitásként megélni, következésképpen sírtam és visítottam. Így volt ez akkor, amikor a doktornéni bele akart nézni a fülembe, a szemével, és nem egy tüzes pecekkel. És a fodrásznál is. Nem maradtam nyugton, négy embernek kellett lefogni azt az egész kétéves gyereket, ami voltam. Nem vicc, tényleg négy kellett hozzá.

  Egy idő után általában csak kimerültem, de addigra a felnőttek is. Mikor egy kicsit lenyugodtam, kifújtam magam az új menet előtt, észrevettem a fésűkkel, ollókkal, hajtűkkel meg miegyebekkel beborított kisasztalon egy sárga fésűt. Érdekes volt, egy műanyag csőből hajlították körbe az egészet, a nyelet és a fogakat is, ami visszatért önmagába. De nem ezért tetszett nekem, hanem mert citromsárga volt. Az a nagyon citrom, nagyon sárga. Akkoriban messze az volt a kedvenc színem, bár az élő citromot utáltam. Rozinak feltűnt, hogy nekem feltűnt a fésű, és kapva kapott az alkalmon, hogy el lehet terelni a figyelmem a foggal-körömmel való védekezésről. Úgyhogy megkérdezte, hogy szeretném-e, és a kezembe adta. Én onnantól elfoglalt gyerek lettem, és egyszer csak le lett vágva a hajam.

  Innentől kezdve minden alkalommal ahogy felmásztam a fodrász székbe megkaparintottam a sárga fésűt, és két kezembe fogtam a vágókendő alatt, amíg megszabadítottak a szerintük fölösleges hajamtól. Nagyjából 10 éves koromig ez így ment, aztán egyszer csak amikor mentem, nem volt meg a fésűm. Kiderült, hogy eltörött és kidobták. Nem sokkal később sikerült kikönyörögnöm, hogy hadd növesszem meg a hajam, és azóta sosem voltam fodrásznál, vagy magamnak vágtam, vagy hagytam hogy nőjön ahogy akar.