Metrón síró lány
Nem szeretem az új metrókocsikat. Egyetlen előnyük így nyáron, hogy van bennük légkondi, bár néha mintha rossz gombra tenyerelt volna a vezető és a fűtést kapcsolta volna be. Lehuppanok egy szélső ülésre és felnézve látom, hogy szemben egy lány ül lehajtott fejjel és az ujját piszkáló kezét nézi. Egy idő után rájövök, hogy sír, amikor elkezd zsebkendő után kotorászni a táskájában. Életemben nem láttam még senki ismeretlent sírni. A barátaimat is csak ritkán, és olyankor is sokszor zavarban vagyok, hogy mit is csináljak. Egy idegennel szemben pláne. A közelünkben nem ül senki, messzebb egy párocska van elmélyedve egymás szájában, egy nő olvas, és három srác beszélget élénken a lány felőli oldalon sok üléssel arrébb. Először úgy gondolom, hogy nem feltétlen örülne, ha bárki is megszólítaná, tolakodásnak venné, feszélyezné, és sokszor az idegen együttérzés csak ront a helyzeten. Látom, hogy nagyon küzd, hogy ne látszódjon rajta a bánat, és nem is igazán hullanak a könnyei, csak a száján és az arcán látszik, hogy belül gyötrődik. A kezében szorongatja a használt zsepit és jobb hüvelyujjával már véresre kaparta a bal kezén levőt. Hirtelen megkeményedik a szája és felkapva a fejét rám néz. Zavaromban félrefordítom a fejem, de hozzám szól.
- Nem hagynál végre békét nekem? - kérdi dühösen. - És neki is.
- Tessék? - nézek rá értetlenül.
- Tudom, hogy mazochista vagy, de ez még tőled is szánalmas - mondja szárazon és a szemében valami elemi tűz ég. Látom a mélyén a megbántottságot, a fájdalmat, és az elkeseredett haragot minden felé. De valami mást is látok az alján, amit igyekszik eltitkolni, megvédeni, megőrizni magának, de észreveszem.
- Nem engedhetem el - mondom, mintha nem is én lennék. Keresem a szavakat, hogy megmagyarázzam neki, de elfolynak előlem és elvesznek, elfutnak egy hívogató helyre, ezzel téve feleslegessé minden magyarázkodást, és ezt ő is tudja. Hirtelen mérges leszek rá, és előrehajolva dühösen mondom a szemébe.
- Úgy csinálsz, mintha én kényszerítettelek volna, holott pont fordítva volt. És most a saját hülyeséged miatt szenvedsz! - nem akarok vele veszekedni, belefáradtam már.
- Ha nem lettél volna olyan erőszakos vele, akkor most nem itt tartanánk, hogy darabokban heverünk a padlón és millió darabban fájunk leginkább ott, ahol a hiány van! - csattan fel és ő is felém hajol. A lendülettől előbukkan a nyaklánca, az én medálom. Megáll bennem az ütő, és hidegen a szemébe nézek.
- El akarsz menni? Be akarod fejezni? Akkor szabadulj meg mindentől, ami hozzá köt. Kezdve azzal - mutatok a láncra. Újra könnybe lábad a szeme, és könyörgőn néz rám, de nem hat meg, megfogom a láncot és letépem. A lány egy néma sikoly kíséretében szertefoszlik. Aztán megérzem az apró nyomást a mellkasomban, letaglózó ennyi idő után, de már nem hat át olyan mélységeket, mint régen. Letelt az idő, amit kiszabtam magamnak, betartottam az ígéretem, és kitöröltem magamból az emlékét is. Nyugodtan szállok le az Astorián és indulok az utolsó otthonos házacskám felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése