Az élet élni akar

2013. augusztus 28.  szerda

Az élet élni akar. Ez tény.

De ki találta ki, hogy éljen? Azoknak az atomoknak a hőkürtők mellett a tenger fenekén miért kellett kitalálniuk, hogy nekik nem jó, ha csak úgy vannak, mint egy atom, hanem ők élni akarnak? Rajtuk múlt minden. És innentől az élet élni akar, addig küzdött, amíg egyre fejlettebb nem lett, milliárd éveket feccölt bele, hogy kísérletezzen hogy jobb, eredményesebb legyen. Sikerült neki? Fene tudja. A kis mikrobák a hőkürtőknél biztos ámulnának rajtunk, ha meg tudnák tenni. De egy kis figyelés után lehet, hogy megváltozna a véleményük.

Ember lettem. A legnagyobb csapás. Értelmes vagyok? Állítólag. A többi ember úgy gondolja, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa. Én azt mondom, hogy legfeljebb csak eddig, és én erre sem vennék mérget. Attól, hogy mi azt hisszük, még nem igaz. Azt is hitték, hogy a Föld körül forog a Nap, de ez a Napot mégsem érdekelte egy csöppet sem, kitartott mozdulatlansága mellett és jót röhögött a markába, amikor rájöttünk, hogy hülyék voltunk.

Ember lettem. Az eddig ismert legfejlettebb a beszédkészségem, sok mindenre képes vagyok, amire a többi állat nem - és pont emiatt sok mindent már nem tudok megcsinálni, elviselni. Fejlett agyammal képes vagyok az átfogó gondolkodásra. És mégis mire megyek azzal a kb. 200,000,000,000,000 idegi kapcsolattal, ami a testemben van? Képes vagyok a végtelenségig túlbonyolítani az életem, felfedezni újabb és újabb problémákat, de nem tudom rá a megoldást, mert ahhoz még legalább kétszer ennyi idegsejtemnek kéne lennie. Képes vagyok napokig, évekig szenvedni egy apró dolog miatt, a komolyabbakba bele is pusztulhatok. Tudatában vagyok esendőségemnek, így még inkább az vagyok. A korlátoltságom tudata leránt a mélybe és egyre inkább képtelenség kiszabadulni belőle. A halálunk tudata üldöz egész életünkben, sokan annyira félnek tőle, hogy hamarabb köszönthetik, mint kéne.

Mégsem hiszem, hogy lennének tündék, vámpírok, vagy egyéb csodalények, akik halhatatlanok. Vagy ha mégis, olyanok, mint a disznó - senki sem tudja, hogy természetes halállal mikor halnának meg. A tündék esetében azért, mert akármennyire más is esetleg a tudatuk összetétele, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy idő után ne unná meg valaki az életet, ne vágyna a halálra, és ne vetne véget neki önként. Mert mi az élet, ha tudod, hogy nincs vége, ha tudod, hogy sose jön el egy pont, amikor vége? Akkor miért csinálnál bármit is? Mi éltet az öröklétben? Ez egy találó mondata a híres vámpírregénynek.

2013. szeptember 8.  vasárnap

Valami meghalt bennem. Erre egy ideje már rájöttem. Először valamikor akkor, amikor végre újra levegőt vettem két hónap után és rájöttem, hogy az oxigénhiány súlyos károkat okozott. De még mindig nem olyan súlyosakat, mint Szépszemű hiánya. Bár a kettő összefügg, oxigén vagy Szépszemű, nekem akkoriban egyre ment. Akkor még úgy voltam vele, hogy ha ezen túl leszek, újra minden rendben lesz. És azért mégis írtam. Sőt! A kényszerpihenőm alatt megírtam egy novellát. Nem is tudom már, mi ihlette azt? Jaigen, megálmodtam az első epizódot, csak nem pont így, de lényegében. Azért olyan in medias res kezdetű - mondjuk ez nálam nem meglepő.

Viszont ezek szerint nem jól okoskodom. Akkor írtam, ment és jó volt, még szerinte is. Ezek szerint azóta újfent nem lélegzem, csak azt hiszem magamról, vagy fényevő lettem, és úgy teszek, mintha az nekem tökéletesen elég lenne. Itt van az eb elhantolva, hogy úgy teszek.

Valami mégis meghalt bennem. Ma, amikor Utált Hasonlóság blogját olvastam, újra eszembe jutott. Nem tudok úgy írni, mint régen. Kezdjük ott, hogy hetek óta nem is írtam rendesen, most meg már sehogy se. Szerepeztem egy kicsit, ennyi. De ha írok is, élettelen, lélektelen, halott. Hiányzik belőle az a plusz, amitől életre kelne, amitől beférkőzne a gondolataidba, amitől felkelne a lapokról és besétálna a fejedbe, majd ott rendrakás címén feltúrna mindent. A színek, az érzések, a hasonlatok, a metaforák, a költői képek villódzó örvénylő tengere a lábam felett és a fejem alatt.

Ingerszegény. Lassacskán a környezetem is az. Begubóztam rendesen, jobban se kell már. Hátha egyszer kikelek, és lesz belőlem egy pillangó. Egy olyan Szender, akire büszke lehetek. Legyen a neve Neren.