Szimbólumot használva
Neren a havas erdőben bolyongott már órák óta. Amikor útnak indult még derűs reggel volt, de közben a halovány téli nap elé kúsztak a seszínű felhők és elkezdték hullatni magukból a hűvös pelyheket. Eleinte csak apró fehér pöttyök landoltak a fagyott földön és egy idő után elolvadtak, aztán fent széjjelebb húzták a felhők hasán tátongó lyukat és szakadni kezdett a hó. A szél is felerősödött egy kicsit, bár még nem fajult viharrá, de ahhoz elég erős volt, hogy Neren nem látott semmit maga előtt és nem tudott tovább menni. Behúzódott egy hatalmas fenyő tömött tűlevelei alá és ott várta ki, hogy lecsendesedjen a hózivatar. Nem tartott olyan sokáig, de az az idő arra elég volt, hogy mozdulatlanságában a nem túl vastag ruha alatt elgémberedtek és átfagytak a tagjai. Ugrált egy kicsit mielőtt tovább indult, megmozgatta az izmait, és még jobban összehúzta magán a kabátot. Nagyon jól tudta, hogy nem fog eljutni a következő faluig az éjszaka előtt, és igazán abban sem volt biztos, hogy merre kell mennie. Nem volt annyira jó a tájékozódásban, elképzelhető volt, hogy már rossz irányba tért el, és kelet helyett inkább északkeletnek tartott. Igyekezett számolni ezzel, mert általában hajlamos volt kissé balra tartani.
Nem állt meg, amíg megette a cipónak a felét, amit magával hozott, mert azzal is csak húzta volna az időt. Csak ment és ment, maga se tudta, hogy hová. Valami barlangot kellett volna keresnie, de esélytelennek látta, hogy errefelé akadna. Ha kihúzná éjszakai meneteléssel, az jó lenne, mert ha lefekszik a hóba, reggelre biztosan megfagy.
Ropogott a hó a csizmája alatt, és a csöndes erdőben fülsértő hangot vetett a fák között. Teljesen kihalt volt körülötte minden, és nagyon magányosnak érezte magát. Szerette a társaságot, igényelte az életet maga körül, már pár nap egyedüllétbe bele tudott bolondulni. Ez is hajtotta előre, hogy minél előbb emberek közé kerüljön, bár tudta, hogy akkor csöbörből vödörbe jutna. Elkapnák. Hátranézett, a szűz hóban bárki észrevehette a lábnyomát. Megvonta a vállát és azt gondolta „mindegy, így is elkaphatnak, akkor legalább előbb jussak valami meleg helyre.”
A kulacsát nem volt ideje megtölteni vízzel, úgyhogy jobb híján a hóval kellett beérnie. Igyekezett nem lefagyasztani vele a torkát.
Iszonyatos szerencséje volt. Amikor már majdnem lement a nap, észrevett az egyik hatalmas fa tövében valami lyukat. Közelebb ment, és próbálta körülkémlelni. Egy borzlyuknak tűnt, a bejáratánál levő felhalmozódott levelekből és egyebekből, meg a deres pókhálókból arra következtetett, hogy üres, de azért fülelt egy darabig és legurított egy kis kavicsot is, hogy lesz-e rá mozgolódás, de nem történt semmi. A fagyhalálnál mindenképp jobb volt, még ha később be is toppan az esetleges házigazda, úgyhogy fejjel felfelé lemászott és elvackolta magát, mint egy kismacska.
Egy könyv utolsó oldala
Ránéztem, és megláttam a szemében ugyanazt, ami az enyémben is tükröződött már négy éve. Vagy csak egy? Attól függ, honnan nézzük. Abban a pillanatban tudtam, hogy kudarcot vallottam. Elmosolyodtam és megöleltem, majd nevettem és nevettem, úgy, hogy a könnyem is kicsordult.
- Mi ilyen vicces? - kérdezte ő is nevetve, de láttam, hogy érzi, nem éppen örömömben nevetek, hanem a helyzet abszurdságán, bár ő nem értette, miért az.
- Az égvilágon semmi kedvesem - válaszoltam nevetve és letöröltem a könnyeimet.
Hát így állunk. Kaptam egy új lehetőséget az Istentől, vagy bárki mástól, aki fentről figyelt és megszánt. Megmentettem a nagyapámat, az sem volt egyszerű, de végül sikerült. Minden erőmet megfeszítve megakadályoztam, hogy Anyuval való viszonyom elfajuljon, és az utóbbi három évet is lehúztam úgy Gyöngyi mellett, hogy nem inogtam meg, sőt, ott is mindent a lehető legjobban intéztem. Néha már kicsit közömbös is voltam irányában.
Végül is büszke lehetek magamra, mert minden akadályt leküzdöttem, amit megígértem magamnak. Tényleg, ez csak most jutott eszembe igazán. Eddig természetesnek vettem. Ahol először hülye voltam, ott másodszor nem, ami nálam elég meglepő. Tehát most sem én rontottam el. A Sors rendezte így és nem tudok előle kibújni. Azt remélhetem csak, hogy most nem lesz belőle szenvedés. Bizakodó vagyok. Ha eddig ilyen jól helyt álltam, talán most is így lesz, ebből is jól kijövök. Fejlődöm. Tapasztalok.
Ránéztem Gyöngyire. Látta, hogy mi zajlott le bennem, a lelkem mélyére tudott nézni, de érteni azért ezt nem értette. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most mindent elmondok neki, kitálalom az egész őrületet és tudtam, hogy hinne nekem. Ő ne hinne? Aztán meggondoltam magam. Igen, befogni a számat is megtanultam az elmúlt három év alatt.
- Gyere - mondtam és felállva a kezéért nyúltam. - Sétáljunk egyet a tó körül - mosolyogtam rá és egy pillanatra hagytam, hogy lássa, nekem is jelent annyit, mint tegnap óta én neki. Még többet is.
Felállt és kisétáltunk a táborból. Idát most már eleve elkerültük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése